Müller Péter : Szerepek

Az ősi tanítások szerint bölcs anyához születni előző életek karmáinak legnagyobb jutalma. Sokféle anya van. Jó és rossz, lágy és rideg, ügyetlen, önző, ostoba -bölcs anya kevés van. Ehhez nem elég anyának lenni -ehhez egy sokat tapasztalt, érett lélek kell, aki a mamában öltött testet. Nekem ilyen „bölcs anyám" volt, s ezért „közelről" láttam, hogyan működik egy ilyen érett lelkű nő. Amikor négy és fél éves voltam, fölmásztam a cseresznyefára. Anyám barátnője berohant a konyhába, s rémülten kiáltotta: - Lili A Péterke fönn van a cseresznyefán!... Anyám kavargatta a rántást, és azt mondta: - Nem baj. - No, de... a tetején van! - Majd lemászik - mondta nyugodtan. - Ne nézz oda! Amikor 1956-ban elindultam a szerelmemhez, tudta, hogy a halálveszélybe megyek. Letérdelt előttem, átölelte a térdemet, könyörgött, hogy ne menjek. „Megölnek!" - kiáltotta. De amikor látta, hogy a szerelem erősebb bennem, mint a félelem, elengedett. „Menj, ha ilyen hülye vagy!" - mondta. Felismerte, hogy ez a sorsom útja? Gyalog járt be a kórházba, mert nem volt közlekedés. Naponta húsz kilométert tett meg, télen, két hónapon át. Mindennap jött. Amikor először meglátott, rosszul lett a látványtól. De nem mutatta. Azt mondta, az orvossal akar beszélni, és kiszaladt. A vécében elhányta magát, de a nyugtató injekciót nem engedte beadni magának. Mire visszajött, már biztatóan mosolygott. A kórházban tudtam meg, hogy véget ért ez a „veszedelmes viszonyom." Vége lett a kapcsolatnak, s engem egy mellemig érő medencegipszbe falaztak. Öt év múlva találkoztunk szerelmemmel újra. Amikor anyám megtudta, hogy el akarom venni feleségül a „végzet asszonyát", örömmel fogadta a hírt. (Szerette és becsülte őt, függetlenül az én „életveszélyes" érzéseimtől.) Ez azért is volt nagy mutatvány, mert tudta, hogy ez olyan erős kapcsolat közöttünk, olyan páros tánc, amelyben egy anyának nincs már helye. Ritkábban is jártam hozzá; a „társam" anyám helyett a feleségem lett ezután. Ő észrevétlenül a háttérbe állt, ami nem lehetett könnyű, mert sokáig társtalanul élt. Arra tanított, hogy az emberek sokféle szerepet játszanak el életük során. így mesélte: „Voltam már kislány, kamasz, szerető, feleség, anya, barátnő, kolléga, nagymama, és sok mindenki még... Mind egy-egy szerep! És minden szerepében másképp szeret az emberi... Más az anyai, más a baráti szeretet, hogy a szerelemről ne is beszéljünk!... Ami a lényeg: ennyi szerepet nem lehet jól eljátszani!... Egyet vagy kettőt sikerül talán, de a többiben megbukunk!... Vannak, akik csodálatos szeretők, de bárhogy igyekeznek, nem jó feleségek, és még rosszabb anyák... És vannak nők, akik jó feleségek, de nem jó anyák... és vannak, akik se nem jó feleségek, se nem jó anyák, se nem jó szeretők, viszont nagyon jó barátok. .. Sokféle szeretet van. Az egyikben megbukunk, a másikban kitűnő osztályzatot kapunk... Ha majd Szent Péter osztályozza az életünket „szeretetből", lehet, hogy azt mondja: „barátság: jeles, szerelem: közepes, hitvesi szeretet: bukás!" És akkor lehet, hogy osztályismétlésre ítélnek, házasságból. Vagy fordítva: ha megbuktál szerelemből, lehet, hogy a következő életedben ez lesz a központi „tantárgyad": örök kamasz leszel, új és új kalandok után loholsz, és keservesen fogsz majd öregedni. Nagy szerelmeid lesznek, és pokollá teszed majd férjed életét... És fordítva: hány barátnőm volt, jelentéktelen kislányok, akik mellett elrohant az eseménytelen fiatalságuk, nem kellettek senkinek, hervadoztak, mint a csúnya virágok a réten, és mégis, nekik sikerült a házasságuk, s lettek később nagyon jó mamák. És voltak olyanok is, akik nem voltak szerelmesek, nem volt párjuk, mamák se lettek soha... egyedül maradtak - és mégis tudtak valami nagy titkot a szeretetről; úgy hívom őket: Teréz anyák. Bár azt hiszem..., sőt, ebben bizonyos vagyok... szeretni igazán csak az tud, aki az összes szerepet el tudja játszani!" Osztályoztuk ismerőseink életét: ki milyen jól játszotta szerepeit. Ez a _ játék megtanított valamire, amit könyvekből nem lehet megtanulni: emberismeretre. Ha meg akarok ismerni egy embert, azt nézem először, hogy kit szeret, mit szeret, és hogyan szeret. Ez a titka minden emberi lénynek. Voltak barátaim, akik szerelem nélkül nem tudtak élni. Minden tettüket ez motiválta. Idővel vén kamaszokká váltak, s közben hiába lettek apák, nagyapák - az élet csak addig kellett nekik, míg volt szerelem. S amikor már látták, hogy ez nem megy tovább, és festett hajjal, műfogsorral egyre több megalázó helyzetbe keveredtek, véget vetettek az életüknek. Rendszerint egy gyors betegséggel. Voltak, akik a szeretet élményét főleg a szexualitásban élték meg, de ismerték a „lelki" szeretet élményét is. A kettő ritkán működött együtt, s ha választaniuk kellett, rendszerint a lelki mellett döntöttek. Férfiak ritkán veszik feleségül azt a nőt, akitől a legnagyobb testi örömet kapták. Fura, de így van. A lényeg, hogy sokféle szeretet van -ahány ember, annyiféle, mert ezek mögött a „szerepek" mögött mindig van Valaki, az egyéni lélek, aki csakis azt tudja, amit már megtapasztalt. Amit nem, abban még éretlen, „kezdő". Anyám tanított rá, hogy a „szeretetről" nem lehet általában beszélni, mert annyiféle szeretet van, ahány ember, s bár élményeinkben sok közös van, de a lényeg: egyéni. Ahogy ő mondta: „speciális". Ez a felismerés vezetett ahhoz a gondolathoz, hogy a valódi szeretet a másság szeretete is. Ha szeretek valakit, akkor egyszerre ismerem fel benne azt, akivel teljesen egy vagyok, s aki teljesen más, mint én! Ez a, Jé, benne vagyok a másikban, és bennem van a másik, miközben teljesen külön vagyunk!" már az ölelkezés kéjes örömében is ott van. Ettől jó. Az „Egy vagyok veled, és mégse!" a szeretet élménye. Ugye, milyen ismerős? Csak akkor vagyok igazán férfi, ha te igazán nő vagy! Ez a szeretők himnusza. Boldog vagyok, hogy más vagy - te is örülj, hogy más vagyok, mint te! (Nemcsak az ágyban - lélekben is!) Bárcsak tudnánk, hogy egy kapcsolatban az a gyönyörű, hogy a másik egészen más. Anyám ezt úgy mondta: „Minden ember csak a hülyeségével együtt szerethető".