Müller Péter:Kit szeretünk igazán?

Karinthy Frigyes azt írta naplójában: „Nem azokhoz voltam jó, akikhez jónak kellett volna lennem." Lev Tolsztojnak, a „szeretet apostolának" naplója többek között egy hatalmas családregény is, szerelmével, későbbi feleségével, sok gyermekével és barátaival eltöltött több mint hét évtizedének története. „Szeretem!"... „Nemszeretem! " ... „Szeretni akarom!" ... „Ma sírtunk a boldogságtól!" ... „Ma üvöltöttünk az indulatoktól" ... „Ma bezárkózott" ... "Ma ösz-szeborultunk..." Naponta váltakoznak a boldog-boldogtalan följegyzések. Aztán élete vége felé kiderült, hogy Lev Tolsztoj nem szeretett senkit. Sem a feleségét, sem a gyermekeit, sem a kortársait. Elmenekült tőlük. Hogy valójában kit szeretett, titok, melyet magával vitt. Barátnőm, egy csodálatos asz-szony, aki életének utolsó évtizedeit idilli, kézen fogós boldogságban élte le vénülő társával, amikor már készülődött a nagy átváltozásra, s férje még mindig aggodalmasan szorongatta kezét a kórházi ágyon, odasúgta nekem: „ Vidd el innen a Sanyit! Látni se akarom!" Sok embert kérdezek: kit szeretnek igazán? És sok levelet is kapok. Már a kérdés is olyan, mint egy örvény. Fölkavarja lelkünket, és önmagunk előtt is elrejtett élmények bukkannak a felszínre. Mert az igazság: titok. Nem tudunk róla. Bátran, mondhatnám úgy is, „halált megvető" vakmerőséggel kell lelkünk mélyére buknunk, hogy megtaláljuk a választ. A legtöbb őszinte felelet olyanoktól ered, akik valami nagy katarzison mentek át. Ilyen a halálélmény is, amely széttépi a földi élet megalkuvásokkal összefoltozott történetének szövetét. A bajban lehull a jelmez, szétreped a maszk, és kivillan a meztelen igazság. Ilyenkor a Lélek elkezd a szívével látni - vagyis valóságosan -, és amit tapasztal, megdöbbentő. Egész életünk szereposztása átrendeződik. Főszereplőkből statiszták lesznek, néha meg is feledkezünk róluk. És akikre ritkán gondoltunk, nem is találkoztunk velük, vagy csak ritkán: hirtelen főszereplőkké nőnek életünk színpadán. Fölbukkan a homályból egy távoli ismerős, és kiderül: ő volt az Igazi, hozzá kötött valódi érzés, s akikkel együtt éltünk hosszú évtizedeken át, nem voltak lelki, csak sorstársaink, vagy bajtársaink, akikkel leszolgáltuk földi éveinket. A katarzis idején felkavarodik bennünk minden. Arcok messzire távolodnak, kiesnek a képből, és az öntudatlan homályából - vagyis a lelkünk mélyéről - felbukkannak az igazi társak, lélekkel teli, valódi összetartozások, emberek, lények, akiknek megpillantásakor hirtelen meleg lesz a szívünk. Van, akinek a kutyája jut ilyenkor eszébe. Fura, de így van. A legintenzívebb szeretet élményét az ő látványa váltja ki. Van, akinek a sógora, az unokatestvére, vagy egy barátja, akivel ritkán találkozott. Egy ismerősről, egy régi szerelemről kiderül, hogy elvesztése életének legnagyobb sorscsapása volt, míg „közeli" hozzátartozóitól könnyen búcsúzik. Ha megkérdezik a sokgyermekes anyákat: melyiket szereti legjobban, a válasz: „Mindegyiket egyformán ". Ez nem így van. Egyformán nem lehet szeretni. Rendszerint van egy, akit igazán szeret. Aki a legkedvesebb. Leikéhez közelálló. Olyan titkok ezek, melyeket nem szabad bolygatni. Mert más a karma és más a szeretet törvénye. Más a sorsszerű feladat és kötelesség - és más a lelkek rejtélyes és szabad szövetsége. A szeretet mélyebben van. Tudatnál, akaratnál, vágynál, képzeletnél, társadalmi elvárásnál mélyebben. A sorsfeladatra az embereket a kényszer, a lelkiismeret s hogy .úgy mondjam, a „végzet" tereli össze: meg kell csinálni valamit, amit csakis együtt lehet. Ebben lehet öröm is, szenvedés is. A karmát nem a szeretet irányítja, hanem a szükségszerűség. A törvény. A „muszáj". De a szeretet nem kötelesség. Nem feladat. Nem józan ésszel, akarattal, kényszerrel előidézhető állapot. A szeretet: a szabadságjegyében áll. Senki sem mondhatja meg, kit szeressek, még én sem utasíthatom magamat, mert ez jóval magasabb szinten dől el, mint ahová akaratom fölér - ez a lelkemnek olyan helyén dől el, olyan magas, a földi élet légkörén túli szférájában, ahol már sem a társadalom, sem a szokások, az elvárások, a félelmek, az érdekek, de még a lelkiismeret sem szólhat bele semmibe. Lélek itt már szabadon szárnyal, azzal és oda, akivel és ahová akar. A szeretetnek egyetlen törvénye van. Úgy hívják: szabadság. Nincs benne „kell" és „muszáj" és „enyém" és „tiéd". Nincs benne színjáték. Nincs hazugság. Nincs benne idő sem - mert egy életet leélhetek valakivel és nem szeretem - s egyetlenegyszer találkozók valakivel és szeretem. Nem szólhat bele senki, még az Isten se - mert Isten maga a szeretet. Félve írok erről, mert olyan kérdés ez, melyet nem szabad feszegetni. A kompromisszumok ugyanis nemcsak a családot és a társadalmat, de az emberi lelket is összetartják. Jó, hogy vannak. Sok mindent nem tennénk meg, amit meg kell tennünk, ha csakis „szívünk" szavát követnénk. A helyzet ugyanis az - és ez messzire vezető kérdés -, hogy mi még nem értünk meg a szabadságra. Nem tudunk még repülni. Nekünk még kell a korlát, a megalkuvás, a kényszer, az önbecsapás, néha a hazugság is, hogy összefér-hetők legyünk olyankor is, amikor nem valódi a szeretet. Jó, hogy el van rejtve bennünk. Olyan mélyen, hogy egy életen át nem tudjuk, kit szeretünk igazán. Az igazi szeretet feldúlhatja a világ rendjét...